2015. június 24., szerda

Második fejezet

 Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem elnyeri a tetszéseteket! A második fejezetnél tartunk, és már 30 (!!) feliratkozó és több, mint kilencezer oldal megjelenítés van, ami csodálatos, és köszönöm nektek! Jó olvasást!



Magamhoz kaptam a táskámat, majd dünnyögve kiszálltam a kocsiból. Nagynéném bezárta a járművet, majd bementünk az ajtón. Amikor kiértünk, megcsapott a friss levegő. Gloria elindult Luis felé, én pedig utána.
- Szia - puszilta meg Lorit Luis, majd az én homlokomra is nyomott egy puszit - Hogyhogy eljöttetek? - kérdezte, miközben a fiúkat nézte, hogy mit csinálnak.
- Én nem tudtam, hogy jövünk - néztem rá mérgesen nagynénémre.
- Ha mondtam volna, úgy se jössz el - nevette el magát.
- Üljetek le - mutatott Luis a mögötte lévő székekre.
Nem is figyeltem, hogy Lora jön-e, vagy sem, megindultam a székek felé, majd helyet foglaltam.
Végig futtattam szememet a csapaton és bevallottam magamnak, hogy van egy-két fiú, akikre sok mindent lehet mondani, de azt, hogy rondák, nem igazán. Gondolataimat a telefonom csörgése zavarta meg, amit gyorsan fel is vettem;
- Mondjad - mondtam, mintha siettem volna valahova, és nem érek rá telefonálni
- Szia! Mizu? - felelte a vonal túlsó oldalán lévő személy
- Te sírsz? - kérdeztem, hiszen hallottam a hangján.
- Nem - nevette el magát.
- Hallom Szofi... - kicsit aggódom érte, hiszen most nem vagyok ott mellette.
- Kicsit - mondta kínosan
- Miért? - mindig is egy életvidám lány volt, alig láttam sírni, és ha mégis, az azért volt, mert az egyik animébe meghalt a kedvence.
- Ez most hosszú... A lényeg az, hogy te jól vagy - következtette ki gondolom a hangomból - viszont most mennem kell, majd ha gondolod írj Facebookon, persze ha ráérsz - jelentette ki, majd meg se várta a válaszom, lenyomta a telefont. Gyorsan írtam neki a közösségi oldalon, de mivel nem volt elérhető, ezért nem vártam mire visszaír, csak lezároltam a telefonom, majd azon gondolkoztam, hogy mi történhetett vele.
- Gyere le - intett nekem nagynéném. Felkaptam a vállamra a táskámat, majd kezdtem örülni, hogy indulunk haza. De tévedtem.
- Bemutatlak a fiúknak - mondta - akármelyik mond bármit, ne vedd komolyan - súgta fülembe, majd megfogta a kezemet, és behúzott a pálya közepére.
- Szia Lori, Ő ki? - jött oda egy számomra ismeretlen srác.
- Szia - ölelte meg - An, a bátyám lánya.
- Helló - intettem oda az ismeretlen srácnak - Ana vagyok - nyújtottam felé kezem - de szólíts csak An- nak.
- Szia, Neymar - ölelt meg. Kicsit kínosan éreztem magam, mert nem teljesen tudtam hirtelen hova tenni a helyzetet - szeretsz focizni? - kérdezte meg.
- Nem igazán - vontam meg a vállam - illetve nem tudom, mert még nem játszottam - nevettem el magam kínomba.
- Egyszer játszhatunk, ha gondolod - mosolygott rám.
- Rendben - bólogattam, mint valami idióta és figyeltem arra, hogy még véletlenül se hasonlítsak egy paradicsomhoz.
- Rendben - nevette el magát - viszont nekem most mentem kell, sziasztok - intett, majd visszafutott a többiek közé játszani.
Az edzés közepe fele mi már eljöttünk, de Luis elmondása szerint, mikor vége van, úgyis jön mindenki át hozzánk, mert megbeszélik, hogy a következő meccsen milyen taktikát fognak alkalmazni, illetve azt is, hogy kire, és miért kell figyelni. Amikor haza értünk, felbattyogtam a szobámba, majd leültem az ágy szélére, és megnéztem a facebook oldalamat. Szofi még mindig nem írt vissza, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom.
- Háló? - hallottam meg hangját, ami ebben a pillanatban megnyugtatott.
- Szia - mosolyodtam el, mint aki valami nagy ajándékot kapott - mesélsz? - feküdtem hátra ágyamban, majd figyeltem barátnőm hangját.
- Nos, van egy kis baj - hallottam hangján a bizonytalanságot, hogy el mondja-e, vagy sem.
- Igen? - kérdeztem rá kedvesen, hogy még véletlenül se vegyem el azt a kis csöppnyi magabiztosságot, amit hallottam hangjában.
- Amikor te elmentél... Szóval, nem tudtam mit csinálni, ezért elmentem bulizni... és... nem egyedül - mondta akadozottan és félve - ami hiba volt.
- Kivel mentél? - próbáltam a szokásosnál is kedvesebb lenni.
- Csak kérlek ne kiabálj velem - suttogta bele a telefonba - Hachimmal- mondta, majd hallottam hangján, hogy nem bírja tovább könnyeivel. Magamban tomboltam a dühtől, mert teljesen tudtam, hogy milyen Hach. Tudtam, hogy innentől kezdve már ha akarja sem tudja Szofi az életéből eltüntetni, ugyanis nem akarom megbántani barátnőmet, de úgy érzem, hogy lelkileg nem elég erős ahhoz. De még ahhoz sem, hogy Hachi-val legyen. Ezt mondhatnám, egy ördögi körnek is, amiből csak nagyon nehezen tud kimászni, illetve barátnőmet ismerve, nem is tud. 
- Csak kérlek, kérlek  nagyon figyelj oda rá, és ne engedj neki olyanokat, amiben te sem vagy biztos - csuktam le szememet, ennek köszönhetően az arcomon végigfolytak könnyeim. Eszembe jutottunk mi, amikor még tényleg szerettük egymást, és eszembe jutottunk mi, amikor már csak szenvedés volt. Nagyon remélem, hogy ezt barátnőmmel nem fogja eljátszani, mert nem fogja bírni.
- Rendben - mondta olyan halkan, hogy alig hallottam - viszont most mennem kell, szia, érezd jól magad - majd meg se várva válaszomat kinyomta a telefont.
- Ana gyere! - hallottam Lori kiabálását, majd felkeltem az ágyról.
Letöröltem könnyeimet, és bíztam a legjobbakban...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése